Oldás

Mások felé és értelmes életünk felé. Szavakba, figyelmes pillanatokba feledkezve. Görcsös valónkból oldódva már, valami bizonyosságot sejtve, és tanulva, tanulva észrevétlenül is, oldozva a bénító nyűgöket. Hol is tartunk magunkat, eredendő tisztaságunkat keresve? Hol tartunk a szeretet ötleteket és erőt adó szelében? Kit, mit vesztettünk el a bolondul, önpusztítóan komolyan vett sietésben? Mások felé, de lényegünk felé. A megosztható ajándék-lét felismerése felé. A versek: megannyi szabaddá lett lélegzet – valahogyan könnyebbek utána a terhek és élesebb a látás. Kioldanak a szorongatás meg sem nevezhető állapotából, vezetnek. Vezetnek, figyelmeztetnek. Versek. Válaszok, választások.